kultura.blog.hu

Az üres adathordozók jogdíját érintő törvénymódosításról megjelent cikkek és blogok egyértelműen azt tükrözik, hogy a zenészek, a zeneszerzők és az előadók többsége egyáltalán nem érti, miről van szó. Ám ez nem zavarja őket, hogy sommás véleményt mondjanak, sírjanak és háborogjanak. Ezzel egy olyan rendszert védve, ami a legkevésbé nekik jó.

Nem tudom pontosan, hogy az Artisjus évente pontosan mennyi jogdíjat szed be, de úgy tippelem, hogy körülbelül 15-16 milliárd forintnyit. Azt azonban olvastam, hogy ebből nagyjából 2 milliárd forintot önmaga fenntartására fordít. Nem vitatnám, hogy ennyibe kerül a jogdíjak beszedése. Többek között az a komoly munka, amikor az üres adathordozók bolti forgalma után, adó módjára beszedett mintegy 3,6 milliárd forint egy részét hagyja a bankszámlájára utalni.

Induljunk ki inkább abból, hogy az eladott lemezek, a médiumokban történő sugárzás, illetve a falunapokon és kocsmákban történő zenelejátszás után, valamint az üres adathordozók – írható CD, DVD, külső merevlemez, pendrive, memóriakártya – révén mintegy 14 milliárd forintot oszthat vissza az Artisjus a zeneszerzőknek és előadóknak. Ami tiszteletre méltó cselekedet, hiszen ahogy a boltban vett tej árában végső soron benne van a tehenész munkadíja, úgy az élethez hasonlóan nélkülözhetetlen művészi termékek előadóit is meg kell valamilyen módon fizetni. És mivel az eladott tej könnyebben számon tartható, mint a lejátszott zene, hát el kell fogadnunk, hogy a beszedés részben bevallás alapján történik, a visszaosztás meg valami - számomra - homályos metódus szerint. Aminek következtében úgy tűnik, hogy a népszerűbb magyar zenészek havi milliós jogdíjbevételre, a kevésbé menők meg semmire vagy párezer forintra számíthatnak.

Azt azonban nehezen tudom elfogadni, hogy azután a memóriakártya után, amit a fényképezőmben használok, és kizárólag a saját fotóim kerülnek, miért kell például az általam egyébként tisztelt Demjén Ferenc jogdíjához is hozzájárulnom. Avagy a saját fotóimat, írásaimat és feljegyzéseimet őrző külső adathordozó árából miért kell támogatnom Fluor Tomi megélhetéséhez, akinek a zenei munkásságáért soha nem adnék pénzt? De jó, fogadjuk el, hogy a törvényalkotók annak idején azt feltételezték, hogy ezekre az üres adathordozókra csak jogdíjköteles anyagokat töltök. Mintha a szatyor megvásárlásakor azt feltételeznék, hogy azt lopáshoz fogom használni. Mivel vannak, akik így tesznek, törvénytisztelő polgárként elfogadom, hogy előfordul az ilyesmi, így a jogdíjak beszedésének jogosságát sem vitatnám.

Tehát hajlandó vagyok elfogadni, hogy az Artisjus 14 milliárd szétosztható forintjának egy része az üres adathordozók után keletkezik. De mennyi is? A tavalyi 3,6 milliárdból nagyjából 600 millió a beszedés nehéz munkájára ment el. A maradék 3 milliárdon meg további három szervezet – például az írókat képviselő – osztozkodik, így az Artisjus 14 milliárdjához maximum 1,5 milliárdot tesz hozzá ez a bevételi forrás. Aminek most a negyedét szeretnék másra fordítani. Azaz, ha jók a számításaim, akkor a zeneszerzők és zenei előadók zsebéből évente olyan 3-400 milliót húzhatnak most ki. Nagyjából 20%-át annak, amibe az Artisjus működése kerül. Nagyjából a jogosultaknak évente visszaosztható keret 3%-át. Vagyis, ha az Artisjus a jövőben minden általa képviselt művésznek arányosan kevesebbet utal, akkor az 3%-kal lesz kevesebb, mint korábban. (Hacsak nem a művészek fellázadnak végre a kicsit drága jogdíjbeszedési költségek miatt.)

Ezt az összeget azonban nem kellene a zenészek jövedelmének negyedeként beállítani! Nem kellene azt a látszatot kelteni, hogy az üres adathordozók után szedett jogdíj ugyanolyan jogosan jár, mint a ténylegesen eladott lemezek után! Főleg, hogy a hírek szerint a most új helyre kerülő – ismétlem – üres adathordozók után szedett jogdíjak negyede a hazai könnyűzenei szakma megújulását, új produkciók születését, és a kereskedelmi rádiók, falunapok és ingyenes letöltések Bermuda-háromszögéből való kitörést is szolgálhatná. Persze, csak ha a zenészek hagyják. De nem magukat megvezetni.

Az, hogy ma mindenki az Alföldi Róbert rendezte István, a királyról beszél, vitatkozik és kinyilatkoztat, nem azért van, mert olyan nagy a szegedi Dóm tér befogadóképessége, vagy, mert hetek óta a Szörényi-Bródy klasszikust játsszák a napfény városában. Nem! Hanem azért, mert augusztus 20-án este, ünnepi főműsorként az RTL Klub leadta az egész darabot.

Amin azért legalább annyira meg kell lepődni, mint Alföldi rendezésének néhány momentumán. Elsiklani fölötte pedig súlyos hiba lenne.

Már csak azért is, mert sajtótörténeti esemény részesei lehettek mindazok, aki látták a színházi közvetítést. Ugyanis 16 éves története során először, lényegében ezt tette a legnézettebb kereskedelmi csatorna. Az a csatorna, amelyik bő másfél évtizede olyasmivel hárította minden kulturális, vagy nem annyira kommersz program műsorra tűzését, hogy az nem érdekelné a célközönségét. Márpedig belőlük, pontosabban a nézettségből és az ez alapján számított reklámból élnek.

És, ha már reklám. Az RTL Klub augusztus 20-ai színházi közvetítése abból a szempontból is kuriózum volt, hogy kiderült: egy kereskedelmi tévén is lehet valamit anélkül leadni, hogy 20 percenként reklámot és heti műsorajánlót kellene a nézők arcába tolni.

Mindezek alapján persze adódik a kérdés, hogy eddig miért nem láthattunk színházi közvetítést az RTL Klubon? És miért pont ez az István, a király lett az első ily módon bemutatott produkció? Ne kapkodjuk el a választ!

Van ugyanis még egy rettenetesen fontos, és nem igazán érthető momentuma ennek a médiatörténeti színházi közvetítésnek. Ki látott már olyat, hogy egy jegybevételre törekvő színdarabot a premier után két nappal leadnak a legnézettebb kereskedelmi tévében? Az mondjuk a legkevesebb, hogy ha az augusztus 30-ai vagy 31-ei előadásra lenne több ezer forintos jegyem, azért most kicsit mérges lennék. Annak meg rettenetesen örülnék, ha mondjuk, a Madách Színház premierjeit másnap leadná valamelyik kereskedelmi csatorna. Persze, tudom, hogy ez nem lesz így, mert még egy vidéki színház sem engedheti meg magának, hogy mielőtt a jegyeladásból kifacsarná az utolsó lét is, ingyen bedobná a közösbe az egyébként pénzért is eladható darabját.

Tehát azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy a nem kevés közpénzből megszületett új István, a király miként került ilyen gyorsan az RTL Klub műsorára? Azt ugye senki nem veszi be, hogy Alföldi X-faktoros szereplése apropóján történt itt valamiféle árukapcsolás?

Amennyiben az RTL Klubon a jövő héttől kezdve nem lesz látható legalább hetente egy olyan színházi közvetítés, amit nem szakítanak meg reklámok, akkor Kocsis Máté helyében erősen vakarni kezdeném a buksimat. Mert nézettségben és véleményformálásban ma Magyarországon az RTL Klub, a király, és lehet, hogy üzenni akartak valamit augusztus 20-án este. Még akkor is, ha maga az Alföldi által alkotott üzenet nem sikerült olyan átütőre, mint sokan tippelték.

Amennyiben politikailag korrekt tudósítást írnék, talán azzal nyitnék, hogy az idei Média Hungary is a kapcsolatépítésről és a kommunikációs szakma aktualitásairól szólt. Mivel azonban őszinteségi rohamot kaptam az egésztől, és éppen vélemény műfajban kalandozom, azt kell a képernyőre vésnem, hogy ez a két nap is a smúzolás és az önmagunk becsapása jegyében telt. Viszont erről eszembe jutott, hogy végre egy őszinte konferenciát is rendezhetne a szakma.

„Nagy lenyúlások a magyar sajtóban” lehetne ennek az őszinte médiakonferenciának az egyik blokkja, ahol kibeszélhetnénk, hogy kik, milyen trükkel és mennyi közpénzt tettek zsebre jogtalanul a honi médiában vagy annak közbeiktatásával az elmúlt két évtizedben. Frappáns húszperces előadások hangozhatnának el neves előadóktól a szocialista sajtó lebontásáról és a magánbirodalmak felépüléséről, illetve a közbeiktatott adóforint szivattyúkról.

Lenne annyira érdekes, mint egy valamikori főszerkesztő, konkrétumokat jelentőségteljesen elharapó kesergését a mai média körüli politikai mutyikról hallgatni. Megfeledkezve arról az apró tényről, hogy amikor pár éve még ő volt a zsírosbödön szélén, hasonló aggódásnak semmi jelét nem adta. Mert ugye csak az a korrupció, amiből minket kihagynak.

Ez a blokk tökéletesen megalapozná a „Halott és börtönt megúszó lapgazdák” című panelt, ahol gazdaság- és médiatörténeti érdekességekkel fűszerezett életrajzokban mutatnánk be e két évtized jellegzetes médiatulajdonosait. Miközben egyfajta kontrasztként a „Kollégáknak látszó lények által átvert kollégák” című mini sorozat – csak – néhány olyan újságírót vonultatna fel, akiket egzisztenciálisan toltak a tönk szélére kalandorok, akik jogosulatlan anyagi haszonszerzés céljából vagy szimpla dilettantizmusból indítottak médiavállalkozásokat, amikhez fényes ígéretekkel csábítottak zsurnalisztákat, majd megfeledkeztek róluk a pénztár előtt.

Tudom, hogy ez utóbbira sokan jelentkeznének előadónak, de lenne is annyira érdekes, mint egy bájgúnárt arról hallgatni, ő személy szerint milyen fantasztikusan van jelen egy évtizede a honi médiában, elhallgatva a tényt, hogy ezt egy állami pénzosztó vállalat mindenható uraként alapozta meg. Azaz Majka megjelenésszámában erősebb hozzáadott értéket fedezhetünk fel.

Mindezek után nem kerülhetnénk meg a valódi szakmai aggódást, így lenne egy olyan blokkja is ennek az őszinte konferenciának, amikor az újságíró szakma mélyre süllyedésének okait elemeznénk. Ennek lehetne, mondjuk az a címe, hogy „Újságíróképzés és meggazdagodás, avagy te papírt kapsz, én luxusnyaralót”. Itt megszólalhatnának mindazok, akik az elmúlt húsz évben bármilyen újságíró képzésnek a bevételi oldalán hallgatták a kassza csilingelését, és elmondhatnák, vajon minden rendben van-e a lelkiismeretükkel. És persze szót kapnának a médiavállalkozások tartalomért felelős nagymenői is, hogy végre nyíltan beszéljenek a minőség, ennek bekerülési költsége és a profit maximalizálása közötti háromszögelés problematikájáról. Persze ebbe simán benyomhatnánk azt az előadást, amely címe szerint az oknyomozó újságírásról akart szólni a Média Hungaryn, de csak az adatbányászat és összefüggés keresés alapjait érintette színes-szagos prezentációban úgy, mintha a passzát szél megalkotása történt volna.

Nem mondom, hogy egy ilyen őszinte médiakonferencián is olyan művigyoros lenne a folyosói társalgás, mint a siófokin volt, avagy sírnánk és röhögnénk az elhangzottak után, netán néhány pofon is elcsattanna. Az üzleti oldalát sem látom még a projektnek, de nem is tapsolnánk el annyit két nap alatt, amiből az Ormánság minden lecsúszott egzisztenciája egy évig vígan élhetne. És persze nem hallgatnánk meg újra és újra ugyanazokat a szakértőket és médiamókusokat sem, akik évente elmantrázzák, hogy mennyire vacak minden, pedig ők tudják a tutit, ám mégis mindig, minden marad a régiben. No meg a honi média befolyásos TOP 50-je is kicsit másként festene. Avagy ugyanezek lennének, csak akkor a cím lenne más.

Őszinte leszek. Esélytelen egy ilyen konferencia. Pedig miközben a köldökünket nézve, a média mélyrepülését elkenve, a politikai elit felelősségét boncolgatjuk, magunkba szállhatnánk, és példamutatás gyanánt, valami hasonló kibeszélés után vehetnénk elő egy tiszta lapot.

Aki nem rokona, ismerőse vagy kollégája a március 15-e alkalmából kitüntetetteknek, fel tudna sorolni néhányat az idei művészeti díjasok közül? Azaz 2013-ban kik lettek Jászai-, Munkácsy-, Erkel- vagy József Attila-díjasok? Az világos, hogy legalább egy átmenetileg Táncsics-díjast lassan mindenki tud mondani, de hogy egyébként közel száz művészt is elismertek, ez vajon elérte a nagyérdemű ingerküszöbét?

A Táncsics-díj körüli cirkusznak ez az egyik nagy vesztesége. Mert áldozatul esett számtalan olyan alkotó ember, akik egyébként megérdemelték volna, hogy a díjuk kapcsán – amiért nagy többségük tényleg évek óta dolgozott – egy kicsivel több fény essen rájuk. Először a sajtóban, aztán annak okán a közbeszédben. És így, az elismerés apropóján fontos és egyre értékesebb reklámot kaphatott volna a színházba járás, a köztéri szobrászat, a kortárs zene és irodalom illetve számtalan művészeti ág, annak képviselőivel és intézményeivel együtt. Mert ezek a díjak nemcsak azokról szólhatnának, aki kapják.

Ennek a lassan egy hete húzódó kutyakomédiának a másik áldozat, az állam által adományozott mindenféle elismerés. A Kossuth-díjtól a bármilyen kereszt legkisebb fokozatáig. Még akkor is, ha odaítélésüket eddig is mindig polémia kísérte. Amit leginkább azok generáltak, akik éppen nem részesültek elismerésben, és ezért azon az oldalon állónak kiáltották ki magukat, akikről el lehetett hitetni, hogy az aktuális kormánytól eltérően gondolkodnak. Ám a rendszerváltás óta azért volt valamiféle kultusza a különböző állami elismeréseknek. Így nemcsak az lehetett büszke, aki kapta, hanem tágabb vagy szűkebb környezete, munkahelye vagy akár a lakóhelye is. Mert eddig elhihettük – vagy valamiféle közmegegyezés volt erről –, hogy ezeket a díjakat többségében valódi teljesítmény alapján, átgondoltan, javaslatokat mérlegelve, felelősen ítélik oda.

És akarjuk vagy sem: ha elfogadjuk a bal- és jobboldali felosztást, akkor ki kell mondani, hogy ezzel az egész balhéval a jobboldali kormány éppen a jobboldali sajtóba rúgott egy méreteset. Tényleg senki mást nem sikerült találni Szaniszló Ferencen kívül? Ezen az oldalon valóban nincs olyan zsurnaliszta, aki cirkusz nélkül megérdemelte volna ezt az egyébként a rendszerváltáskor alapított díjat? Lehet ennyire nem olvasni újságot, internetet, nem hallgatni rádiót és nem nézni tévét? Semmibe vehető például annak a generációnak a tagjai, akik már 1990 után kezdték a pályájukat, és akiknek a közvetítő munkája nélkül az egész politizálás egy ismeretlen úri huncutsága lenne?

Mindezek fényében megérte az a kézfogás március 14-én az Erkel Színház színpadán?

Van annak valami diszkrét bája, amikor a jelenlegi kormány egykori helyettes államtitkára oly módon próbál nyomást gyakorolni korábbi munkahelyének mai vezetőire, hogy telesírja a sajtót az általa lassan két éve vezetett múzeum nyomorával. Mindezt úgy, hogy közben úgy csúsztatja a számokat, mint jamaicai bobos a gyakorló szánkót.

Vágjuk fel gyorsan az ereinket amiatt, hogy a szentendrei múzeumokra a tavalyi 310 millió forint helyett csak 191 jut idén? Igen, de csak akkor, ha azt ügyesen elhallgatjuk, hogy a tavalyi 310 millióból nemcsak Szentendre múzeumainak működését, de egész Pest megye, valamennyi, a megyei múzeumhoz tartozó gyűjteményét kellett fenntartani. Tehát azokat a kisebb-nagyobb intézményekét is, amelyek éppen idén január elsejétől kerültek azokhoz a településekhez, ahol fizikailag is találhatók.

Eljött az armageddon, mert harminc embert el kellett küldeni a szentendrei múzeumoktól? Persze, és csak Bruce Willis menthetné meg az intézményt, ha eltitkoljuk, hogy a 30 ember csak 19, mert jó magyar szokás szerint a be nem töltött státuszokat, meg a nyugdíjasokat is bemondjuk. No meg hallgatunk arról is, hogy azért kellett elküldeni kollégákat, mert januártól nem tartozik fennhatóságunk alá egész Pest megye, csak a 27 ezres Szentendre.

A magyar kultúra legújabb botrányköve, hogy nem turista szezonban be kell zárni múzeumokat? Igen, ha úgy csinálunk, mintha az elmúlt évtizedekben nem ebben az országban éltünk volna, és közelébe se merészkedtünk a honi múzeumoknak. Nehéz tudomásul venni, pedig tény, hogy vannak - és voltak - időszakok, amikor a legfelkapottabb Szentendrén sincs annyi látogató a múzeumokban, amiből legalább a villanyszámlát fedezni lehetne.

És, ha már villanyszámla. Nem csusszanjunk el norvég bobosként azon apró, ámde vicces momentum mellett, miszerint azért vertek 10 milliós bírságot a siránkozó direktor egyik helyi gyűjteményére, mert a múzeum Aczél György óta lopta az áramot! Persze ez feltűnhetett volna az elmúlt szűk két évben intézményeiért aggódó igazgatónak, már ha valóban azzal foglalkozik, ami a dolga. És mondjuk nem saját politikai karrierjének építgetésén - lassan Szentendrén minden ő, ami kultúra és turizmus -, utódjai ekézésén és látványos különállásán - lásd a tavalyi Múzeumok Éjszakáját - jár az esze. Mert tele lehet sírni a sajtót, hogy a városi rangok mellett még teremőrnek is be kell állni, meg lehet a jól fizetett munkánkat minimális hatékonysággal végezni is.

Persze csak akkor, ha egy önmagunk által rendezett konferencián nem röhögtetjük ki magunkat olyan kijelentéssel, hogy 2010-ben a közlönyből tudtuk meg, hogy a kulturális tárca helyettes államtitkárai leszünk. Ahol aztán pár hónap után már csak azon dolgoztunk, hogy a távozásunkat miként készítsük elő.

Ez így nem megy. Kint is vagyok, bent is vagyok, és a saját fészkembe…? Ennél a lebukok és kibekkelem is színvonalasabb hozzáállás.

A honi színházi szakma, önmagát meghatározónak tartó szelete ismét lebunkózta azt a nagyjából nyolcmillió embert, akiknek leginkább a vidéki teátrumok jelentik a színházi élményt. Az elmúlt bő évtizedben ez mondjuk rendszeres, hiszen a nem fővárosi színházak előadásairól általában csak úgy jelennek meg írások, mintha azok mind műkedvelő operettek, szélsőjobbos népszínművek, dilettánsok színpadi kóborgásai lennének. A fővárosból nézve, a fővárosi ítészek írásait olvasva úgy tűnhet, mindenki sültparaszt, aki ezekbe a giccses műsorokat játszó, tehetségtelen direktorok által irányított, szakmán kívülinek tekinthető színészek által működtetett játszóhelyekre beteszi a lábát. És most már ezt így tudhatja a nemzetközi színházi szakma – külföldi rendezők, kritikusok, fesztiváligazgatók – is.

A Színházi Kritikusok Céhe által szervezett, hangzatos Hungarian Showcase során ugyanis kizárólag fővárosi előadásokat mutatnak meg a 30 országból idehívott, 120 külföldi szakembernek. Tehát a magyar színházat csak és kizárólag a fővárosi, ott is csak egy meghatározott körből válogatott előadások képviselhetik. Minden, ami ezeken kívül megszületett, méltatlan arra, hogy a külföldieknek megmutassuk, hogy a magyar színházi élet egészéhez tartozónak tekintsük. Még akkor is, ha a hazai színházba járó közönség túlnyomó többsége, a színházi kritikusok által válogatott előadásokon kívüli produkciókért ad és adott pénzt a jegypénztáraknál.

Biztos azért, mert gondolkodásukban defektesek, gőzük nincs a színházról, a magas művészetekről, és bambán betolnak mindent a fejükbe, mint éhes gyerek a menza kaját. Szóval bunkó parasztok, akiket színházi fogyasztási szokásaik miatt leghelyesebb kirekeszteni, akár egy másik ország polgárainak tekinteni.

Mert, hogyan másként lehetne értékelni ezt a hozzáállást?

Persze, senki nem állítja, hogy a vidéki színházaink minden előadása elsőrangú, díjesőre érdemes, fesztiválokon mutogatandó. Egyszerűen azért, mert ezeknek a társulatoknak más a feladatuk, mások a lehetőségeik. Például amiatt, hogy olyan nézőket is ki kell szolgálniuk, akik négy évtizede ugyanazokra a helyekre váltanak bérletet, függetlenül a repertoártól és társulattól. Meg amiatt, hogy kedvükbe járjanak azoknak, akik minden anyagi nehézségük ellenére nemcsak jegyet váltanak, de buszt bérelnek, mert még szükségét érzik, hogy a kultúrát ne csak a tévé jelentse. És ehhez bizony operett, népszínmű, ismert klasszikusok, egyszerű előadások is kellenek.

De önmagának és a világnak is hazudik az, aki a vidéki színházakat úgy állítja be, hogy azokon a helyeken nem születhet semmi értékes és jó. Ráadásul ezzel nemcsak a színházi szakma jelentős részét bántja meg, de azokat az embereket is, akiknek az adójából mégiscsak hozzájárul az állam azoknak a produkcióknak a megszületéséhez, amelyeket most a világnak a Hungarian Showcase szervezői – féloldalasan – megmutatnak.

50%-os lefedettség

Bemutatták a 2013-as év legújabb filmjét, amely a Nekem Budapest címet viseli, és nyolc fiatal SZFE-n végzett filmrendező Budapest tematikában elkészített vizuális történetét fűzi össze. Izgalommal ültem be a sajtóvetítésre, de felemás érzésekkel távoztam: a nyolc alkotásból négy film volt valóban rendben, olyan, amelyikben éreztem a rendezés, a mise- en- scéne művészetét, de voltak olyan alkotások is- köztük Szimler Bálinté-, amelyek semmitmondóak és felejthető pillanatokat eredményeztek.

A szkeccsfilm forma számomra mindig azt eredményezi, hogy az egymás mellé rendelt filmeket önkéntelenül is hasonlítani fogom, választani fogok belőle kedvencet, amelyet a mozi sötét termében hátradőlve magaménak érzek, és úgy vesz le a lábamról, hogy észre sem veszem. De ennek a szelekciónak nem csupán én vagyok az oka, hanem azok a nem meggyőző filmek is, akik nem hagyják, nem akarják, hogy szeressem őket. Akik rendezői gyengeségük és dramaturgiai hiányosságaik miatt eltörpülnek az őket megelőző vagy követő alkotások mellett; ezáltal demagóg módon ujjal mutogatnak saját skarlátbetűikre.

Először is jöjjön a feketeleves, nem is örülök, hogy szőrös szívű vagyok, de a szubjektív értékítélet mindig építő véleménynyilvánítás is lehet, úgyhogy igyekszem alátámasztani filmnyelvi tudásom legjavával mondandómat.

Szeiler Péter filmje olyan egy poénra felhúzott fajta, de amelynél rájövök már az elején, mire megy ki a játék.  Nagyon „gyenge az a majdnem levetem magam a vonat elé” jelenet, egyszerűen élettelen és esetlen. De ha nem is gondolnám, hogy ez a két ember egy párt alkot, merthogy a színészválasztás erre játszik rá (az egyik túl jó a másikhoz képest), a kávézóban a jegygyűrű olyan erősen van exponálva, hogy megértem, igen, ti már ismeritek egymást, igen, a ti történetetek nem itt kezdődött. Ezeket a filmeket ott még meg lehet menteni, ha nem a befejező kép lesz a film csattanója. De a rendező az egyszerűbb utat választotta: az lesz. Kiszámítható kisfilm, én untam, bevallom.

Bálint Dániel filmje olyan, mintha egy hétvége alatt forgatták volna, mint egy összecsapott amatőr, izzadtságszagú film. Néhol jókat mosolyogtunk rajta, igen, viccesre van véve az egész, ahogyan a rendező esetlenkedik és bénábbnál bénább húzásokkal próbál ügyetlenkedni egy készülő film körül. Önreflexív gesztus, aha, meg az olyan érdekes, hogy film a filmben- mintha ezt gondolnák az alkotók, csak ezt, semmi mást.  És persze az rendező veled néz farkasszemet a végén, hogy akkor hogy lesz ebből film. Nem értettem, mire megy ki a játék, miért volt értelme ezt leforgatni és megnézni.

Pluhár W. Attila filmjében vannak jó ötletek, de valahogyan olyan érzetet keltett, hogy a történet elveszett a saját maga tér- idő rendszerében. Egy fiú szerelmes egy kövér, ámde roppant csinos kocsmárosnőbe, akinek nemrég szabadult a férje a sittről. A narrátorunk és főhősünk hímzett ingben és papucsban játssza az esetlen szerelmes Don Juan-t, variációi jönnek egy témára, arra, hogy hogyan hal meg mint hősszerelmes. Neki Budapest a mulatós zenék, a lecsúszott emberek nem éppen erkölcsös milliőjét jelentik. Érezni lehetett, hogy kísérletezik a rendező egy érdekesebb filmnyelvi formával, és szereti Kusturica filmjeit is, de összességében mégsem vett le a lábamról a film.

Szimler Bálint az Itt vagyok rendezője, akinek a filmje egészen Cannes-ig jutott, és a magyar filmszakma annak idején a seggén ugrált örömében, hogy végre, na, ez igen. Hát, most nem fog. A vetítés után a hátam mögött ülő hölgy megszólalt: ENNYI?. Igen, én is pontosan azt éreztem, hogy a film mintha csak egy expozíció lenne, nem fut ki sehova, nem tart semerre. Egy általános iskolai földrajzórán vagyunk, a tanár kihívja Somát a táblához, hogy feleljen Afrika földrajzából, kiáll, látszik, hogy nem igazán van felkészülve, kicsit zavarban is van. A kissrác a felelés után leül, kap egy 3/4et, de csak jó indulattal, és vége van a filmnek. A nézőtéren néhányan nevetgéltek, sokan viszont csendben ültek- talán Soma nem tudta azokat a mélységeket és magasságokat megélni és átadni, és azért távoztunk üres kézzel.  Felmerül, mint lehetséges út, hogy vajon miért nem tanult Soma, de nincs kifuttatva semmire- talán még dráma is lehet, ott a csíra, de hozni kell a térképet és vége van a filmnek. A film csak egy svenk, egy parlamenti látképről egy földrajz órára jutunk el. Ez egy filmnyelvi gesztus lenne arra, hogy a parlamentben felkészületlen gyerekek ülnek? Vagy a rendező saját maga felkészületlenségét igyekszik elrejteni a történetben? Ha így lenne, ilyenféle szándékkal íródott és jött volna létre a film, akkor is a dramaturgiai „elméretezés” következtében sajnos üres fülekre talál.

Négy filmet szerettem meg igazán, ők voltak azok, akik számomra újat adtak, sajátosat, jól működtek a saját maguk koordináta- rendszerén belül.

A szkeccsfilmet felvezető alkotás Ferenczik Áron filmje, akinek műve azt a kérdést járja körbe, hogy miért vannak olyan messze egymástól a székek a HÉV- megállóban. A film főszereplője egy rövid nadrágszárú, "budmil" táskát viselő gyógyegér, aki feljött a Hortobágyi pusztából, és ez a meglátás mélyen szöget üt a fejébe. A film különböző válaszokat ad a HÉV- megállók kérdésére: azért, hogy ne hallja meg a mellette ülő szép lány, ahogyan hozzászól, azért,hogy elég hely legyen az embereknek szotyizniuk ott, azért, hogy főhősünk ne érezze a büdös emberek szagát. Az abszurd kérdésfelvetés játékos formát és stílust talál magának, egy HÉV- megállóban játszódó kis magyar Amélie- történet válik belőle, de a Te meg én és minden ismerősünk  bohókás világához is hasonlítható. Elragadó kis film, szórakoztató értelmezése Budapestnek, amelyről mi sem meggyőzőbb bizonyíték, hogy a nézőtér és a vászon viszonya ez a film alatt volt a legaktívabb; itt indult be legjobban a nevetés.

Kárpáti György Mór egy Montrealból hazaérkező építész egy napját mutatja be, aki az általa tervezett épület miatt látogat haza Magyarországra. A főhős egy 50-es éveiben járó férfi, aki egész nap bolyong, majd az éjszakai álmatlanság egy hosszú sétára sarkallja. Elmegy a parkba, ahol az őáltala épített ház állni fog. A rendező egy szép megoldással zárja a filmet, szomorú záróakkordja lesz ezáltal az alkotásnak. Igazán szép vizuális megoldást talál, amellyel Magyarország elmaradottságát, ügyetlen mivoltát exponálja, amin a főhős már régen túllépett. A főszereplő bolyongása egy toposz, és bevallom, ha nem így záródik a film, ezzel az ügyes megoldással, nem biztos, hogy szeretném.

Kapronczai Erika- Csuja László- Muhi András Pires filmje bizonyult a legjobb alkotásnak számomra. A történet röviden a következő: Anna egy éjszakai mulatóban van, felhívja a szerelmét, aki lepattintja őt. Anna odamegy, és látja, hogy épp egy másik lánnyal készül elmenni. Az angol lány hozzászól, hogy mi a baja, és elkezdi kérdezgetni Annát- a lényeg, hogy a végén együtt mennek a srác lakására, amit Anna szemmel láthatóan jól ismer, és a falon lógó festményt is valószínűleg ő ihlette. A színészvezetés és a karakterek hibátlanok, nagyszerű forgatókönyvírói- rendezői döntés, hogy az újonnan felcsípett lány nem beszél magyarul: az angol lány naív, egyszerű, „nem beszéli a nyelvüket” , fogalma sincs, szó szerint is, hogy mibe sétált bele. A filmben két párhuzamos történet van jelen egymás mellett, Anna és Józsi története, valamint a vad éjszaka angol nyelven folyó ádáz játéka. A két egymás mellett haladó történetszál nagyszerűen kérdez - felel a másikra, építi fel és adagolja a feszültséget: az angol lány nem érti a helyzetet, Anna sem, de egészen más okból kifolyólag. A főszereplőt játszó Édes Anna hibátlan, hajszálpontos alakítást nyújt, olyat, amely a néző megjegyez, mert nem tud mást tenni.  

Reisz Gábor - aki Külalak című filmjével megnyerte már a Simó Sándor legjobb elsőfilmesnek járó díját, valamint a MÚOSZ legjobb kisfilmnek járó elismerését is bezsebelte-, nem okozott csalódást most sem. A történet szerint egy magának való fiú a szokásos reggeli margitszigeti kocogás során talál egy mobiltelefont, majd véletlenek és zárt ajtók láncolata után a sarkára áll, és egy - kényszerhelyzet folytán – nyitottá válik, cselekednie kell.   A filmben vannak apróbb hibák, dramaturgiai „feslések”, például nem értem, miért kell, hogy melegedjenek együtt a szereplők, rövid ideig is tart, és nem hiszem, hogy a történet szempontjából fontos elem lenne. A film azért lesz jó, mert a végén megszületik valami: a kamaszsrác egy „magasabb szintre” lép úgy, hogy egy egyszerű, hétköznapi combinón elvégzett mozdulatsor tükrözni önállóságát, azt, hogy uralni tudja önmagát, és hogy aznap tett valamit, ami szárnyakat adott neki. Ezáltal a történet elemelkedik a realitástól, de úgy, hogy nem csöpög, hanem szépen, kissé visszafogottan záródik le.

Szóval a mezőny vegyes, hullámvasút a Nekem Budapest. De vannak benne olyan filmek, amelyekben  megszületett valami, amiért az ember szeret moziba járni.

Semmi – szól a dán ifjúsági regény címe, amely megrázó történetet tár elénk. Elsősorban talán a felnőtt világhoz beszél, azokról, akik ránk támaszkodva próbálnak utat találni a káoszban, amelyet felnőtté válásnak nevezünk. Róluk, a gyerekekről, akiket miközben óvnánk és védenénk a súlyos dolgoktól, nem nézhetünk „butábbnak” vagy kevesebbnek.

Semmi – vág mellbe minket már a cím. Félünk, kíváncsiskodunk: valóban semmi lehet az, ami Dániából indulva, díjakat besöpörve a mai kiskamaszok kultkönyvévé vált? Megnéztük. Számos színpadi adaptációt követően ugyanis most a Budapesti Bábszínház tűzte műsorára a történetet a Quimby dalaival.

Az előadásban nagy hangsúlyt kap a zene, már a nyitóképben felcsendül az egyetlen dal, amelyet Kiss Tibor külön az előadás kedvéért írt. Mivel a Quimbyt mára divat lett hallgatni, és a Most múlik pontosan feldolgozásokkal (a dal szerencsére nem szerepel a darabban!) már Dunát lehet rekeszteni, a néző (még a Quimby-rajongó is) kételkedve várja, lesz-e valódi funkciója az együttes zenéjének, avagy marketingcélok követelték meg a dalok kiválasztását. Jó hír, hogy Hoffer Károly rendező biztonsággal, hozzáértéssel, érzékkel használja a dalokat, amelyek a puzzle darabjaivá válnak. Súlyos téma, súlyos szövegek, mai hangok – ezért passzol tökéletesen a Quimby.

Az előadásban már az első perctől lenyűgöző a báb-színész kapcsolat megjelenése: a gyerekek a bábok, miközben felnőtt megfelelőik is ott vannak velük, mozgatják őket: ők évek távlatából keresik, magyarázzák maguknak (és nekünk) a motivációt − miért tehettek így tíz-húsz évvel ezelőtt? A darab remekül visszaadja a kettősséget, amely a regény legnagyobb erénye: a gyermeki viselkedés, naivitás, bizonytalanság megjelenését, miközben a narráció folyamatosan megmutatja a felnőtt nézőpontot is.

„Semminek nincs értelme, ezt régóta tudom” – mondja Pierre Anthon, a legokosabbnak titulált társ, aki kijelentésével lavinát indít el a kiskamaszok között: meg kell találni az élet értelmét…”

A Fontos Dolgok Halmának pakolása közben aztán a zöld szandáltól eljutunk a szüzesség elvesztéséig, egy kutya megöléséig, egy mutatóujj levágásáig: és bár a gyerekek minden pillanatban érzik, hogy meg kellene állni, az események ijesztő természetességgel jönnek egymás után.

Miközben valóban definiálják az igazán lényeges értékeket.

 Az első kör után ugyanis, amikor többek között egy szandál, egy napló, egy hajcsomó, egy kígyó lapul a halomban, közösen kiáltanak fel: de hisz ez csak egy szandál, egy napló, egy hajcsomó…! Így indulnak el az úton, amely az alapvető emberi értékek Halomra való feldobálását eredményezi: a haza, a szerelem, a testvéri és baráti szeretet, valamint a tehetség feláldozását.

A válasz tehát megvan: csak a hely nem megfelelő, ahova az értékek kerülnek. A bábszínházbeli darab fantasztikusan oldja meg a Fontos Dolgok Halmának ábrázolását, az egyre gyűlő dobozokkal, amelyekre végül a bábok, a gyermeki ének is felkerülnek. A stilizált ábrázolás talán még megrázóbbá teszi a brutális lépéseket − Sophie „megerőszakolása” alatt a „Magam adom” elkeseredett üvöltése zseniális megoldás. Gyomorba üt. Mint ahogy a színpadon kisarkított tanár-figura, és a több kontextusban megjelenő szülő-képek: a felnőttekről szólnak, akik NINCSENEK OTT.

Semmi – mondja a cím arcunkba ordítva az igazságot, hogy miénk a felelősség: valamit tenni a semmi helyett.

Kicsit furcsa ajándék lehet így Valentin napra, de stílusosabb és mélyebb, mint egy likőrös bonbon.

A darab középpontjában a világhírű pszichoanalitikus, Sigmund Freud áll. Londoni otthonába látogatóba érkezik egy kevésbé híres fiatal professzor, Clive Staples Lewis, aki korábbi könyvében nevetségessé tette az idős lélekbúvárt. Két szakember. Az egyik legenda. A másik talán lesz. Fiatal és idős. Két generáció. Két felelős értelmiségi egy nehéz, fájdalmas és zűrzavaros történelmi pillanatban.

Filozófia, életszemlélet, vagy csak útkeresés, elbújás a félelem elől. Ismerjük magunkat? Akarjuk, hogy mások gondoskodjanak rólunk, mert félünk…

Alföldi Róbert és Jordán Tamás jutalomjátéka, azoknak akik hajlandóak egy téli esős-havas estén mélyebbre ásni, áskálódni. Tökéletes karakterformálás.

Dívány és kanapé. Öreg és fiatal. Istentelen és hívő. Elmúló és élő. Önigazolások, fikciók…képzelgések eszmék és tudomány határán.

Angol? humor, szatíra, intrika, fricska, nekünk nézőknek, akik a kamaradarab élő díszleteiként ülünk Freud asztalainál, az imádott egyiptomi és római istenségek faragott szobrok között.

Vagyunk. Hallgatunk. Ámulunk és néha elgondolkodunk, ki okít kit?

Szex és Isten, bizarr kapcsolatok, jól és kevésbé jól megfogalmazott zsidó viccek. Van aki nevet, van akinek magyarázni kell, nem a darabot, nem a színjátékot. Az 100%os. A humort, ami nélkülözhetetlen az élethez, de a halálhoz is.

Jordán a rákban szenvedő Freud vénülő, bosszankodó figuráját borzos , borostás gyűrt homlokkal, betegsége okán néha a szájából kifolyó művérrel teszi még hatásosabbá.  Alföldi, aki fiatal irodalomtörténészként keresi az Utat, vitatkozik, provokál, védi az igazát, hangosan, tágra nyíló orrlyukakkal, hol pedig csöndben, bordó kárpitos fotelben kockás öltönyében  mélázván.

Párbeszéd az életről, egy bő órára kiragadva minket a belváros színes kirakatai közül, vagy épp az esti megszokott otthoni punnyadásból. 

Érdemes.

Bemutató: Mark St. Germain: Last session,

Rózsavölgyi Arts&cafe, febr 14, 19.30h

Alföldi Róbert és Jordán Tamás

A Szerelem egyszerre felkavaró és hideg, betegesen őszinte és naturalistán igaz. Haneke legújabb munkája a kiszolgáltatottság, az egymásra utaltság és a szerelem filmje, amely méltán érdemelte ki a tavalyi Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálma-díját. 

A Szerelem története egy francia értelmiségi idős házaspár kapcsolatát mutatja be, miután a zongoratanárnő feleség, Anne agyvérzést kap. Kamaradrámát látunk kibonatkozni egy párizsi bérlakásban, ahol a beteg feleség ápolását a férj vállalja el. A megváltozott hétköznapok új napirendet, ritmust, szokatlan helyzeteket teremtenek, ezáltal szembesíti mind önmagukkal, mind a másikkal főszereplőinket.

Haneke filmje nem linárisan épül fel, hiszen a nyitó jelenet már nem hagy kétséget a befejezést illetően: a lakásba tűzoltók törnek be, arcuk az orrfacsaró bűz miatt maszkban végződik. A nagy gonddal és barna szikszalaggal körberagasztott ajtót felfeszítik, és az ágyon, a már régóta halott Anne látványa fogadja őket. Az idős nő virágszirmok takarójában fekszik. A film tehát már az expozíció után sem árul zsákbamacskát: a nő elmúlása a halálhoz vezet majd, a film pedig azt a lelki labirnitust ábrázolja, amelybe Georges keveredik a nő, és önmaga passióján keresztül. A tény tudható már az elején, de a miként-re a történet folyamán kapunk csak választ.

Az alkotás a haldoklás, az elmúlás bemutatását tűzi ki célként, annak minden fizikai és emberi hozadékával együtt. Az idős nő lebénul a jobb felére, így csak külső segítségre számíthat a mindennapi rutin feladatok elvégzésében. A rendező az ágyba vizelést, a pelenkázást, a haldokló ember éjszakai reflex-szerű sikoltásait is vászonra viszi, amely nagyon megterhelő és fájdalmas lehet a moziban ülő, érzékenyebb közönség számára. Emanuelle Riva tökéletes színészi játéka miatt a szenvedés hiteles és megrázó folyamattá válik, azonban egy percig sem lesz öncélú – és ez az, ami miatt az értő közönség a lelki megrázkódtatást az interpretáció során megbocsájtja.

Haneke Szerelme Georges nézőpontjából artikulálódik: azt fogalmazza meg, hogy a szerelem az ember életének utolsó fázisában milyen emberfeletti dolgokra sarkallhat bennünket. A történet kimenetele tragikus, de a rendező szép megoldással ágyaz meg a férj cselekedetének. Georges leül Anna ágya szélére, és elmesél egy történetet a gyermekkoráról. Hosszan és átéléssel réved el az ártatlan régmúltba, majd a történet végeztével ráteszi a már önmagáról mit sem tudó nő fejére a párnát, és megfojtja. Haneke szépen ellenpontozza a szörnyű tettet, így az azt követő hangnemváltás még brutálisabb gesztussá avanzsálódik Rezzenéstelenül és kíméletlenül szorítja szerelme arcára a párnát, ahogyan később a folyosó homályában vergődő galambbal is ezt teszi, miközben azt suttogja, hogy megkíméllek a szenvedéstől. Ezáltal értelmezhetővé válik a férj feleségéért tett gesztusa is. A film egyik legnagyobb bravúrja azonban az, hogy a történet itt nem ér véget, Haneke egy magasabb, lelki síkon fejezi be művét. Georges fekszik az ágyán, és csörömpölést hall: Anne a konyhában mosogat. Felveszik a kabátjukat, és elindulnak szokásos napi sétájukra.

Haneke stílusa ebben a filmjében is pontos, kimért, és sokszor türelmesen várakozó. Az alkotó most is a kívülálló voyeur szerepét ölti magára, filmnyelve semmivel sem érdekesebb és átgondoltabb, mint a Benny videójában vagy a Rejtélyben. A film elején egy színház előadás kezdete alatt percekig csupán a közönséget látjuk nagytotálban – keressük, vajon kit nézzünk, hol lehetnek a szereplőink, illetve elgondolkodunk azon az önreflexív gesztuson, ami ezen beállítást életre hívhatta. Hiszen mi is úgy mozgolódunk ettől a beállítástól, ahogyan a filmben ülő zöld sálas hölgy teszi. És a film végeztével ez a kényelmetlen érzet nem távozik, hanem átköltözik a lelkünkbe.