50%-os lefedettség
Bemutatták a 2013-as év legújabb filmjét, amely a Nekem Budapest címet viseli, és nyolc fiatal SZFE-n végzett filmrendező Budapest tematikában elkészített vizuális történetét fűzi össze. Izgalommal ültem be a sajtóvetítésre, de felemás érzésekkel távoztam: a nyolc alkotásból négy film volt valóban rendben, olyan, amelyikben éreztem a rendezés, a mise- en- scéne művészetét, de voltak olyan alkotások is- köztük Szimler Bálinté-, amelyek semmitmondóak és felejthető pillanatokat eredményeztek.
A szkeccsfilm forma számomra mindig azt eredményezi, hogy az egymás mellé rendelt filmeket önkéntelenül is hasonlítani fogom, választani fogok belőle kedvencet, amelyet a mozi sötét termében hátradőlve magaménak érzek, és úgy vesz le a lábamról, hogy észre sem veszem. De ennek a szelekciónak nem csupán én vagyok az oka, hanem azok a nem meggyőző filmek is, akik nem hagyják, nem akarják, hogy szeressem őket. Akik rendezői gyengeségük és dramaturgiai hiányosságaik miatt eltörpülnek az őket megelőző vagy követő alkotások mellett; ezáltal demagóg módon ujjal mutogatnak saját skarlátbetűikre.
Először is jöjjön a feketeleves, nem is örülök, hogy szőrös szívű vagyok, de a szubjektív értékítélet mindig építő véleménynyilvánítás is lehet, úgyhogy igyekszem alátámasztani filmnyelvi tudásom legjavával mondandómat.
Szeiler Péter filmje olyan egy poénra felhúzott fajta, de amelynél rájövök már az elején, mire megy ki a játék. Nagyon „gyenge az a majdnem levetem magam a vonat elé” jelenet, egyszerűen élettelen és esetlen. De ha nem is gondolnám, hogy ez a két ember egy párt alkot, merthogy a színészválasztás erre játszik rá (az egyik túl jó a másikhoz képest), a kávézóban a jegygyűrű olyan erősen van exponálva, hogy megértem, igen, ti már ismeritek egymást, igen, a ti történetetek nem itt kezdődött. Ezeket a filmeket ott még meg lehet menteni, ha nem a befejező kép lesz a film csattanója. De a rendező az egyszerűbb utat választotta: az lesz. Kiszámítható kisfilm, én untam, bevallom.
Bálint Dániel filmje olyan, mintha egy hétvége alatt forgatták volna, mint egy összecsapott amatőr, izzadtságszagú film. Néhol jókat mosolyogtunk rajta, igen, viccesre van véve az egész, ahogyan a rendező esetlenkedik és bénábbnál bénább húzásokkal próbál ügyetlenkedni egy készülő film körül. Önreflexív gesztus, aha, meg az olyan érdekes, hogy film a filmben- mintha ezt gondolnák az alkotók, csak ezt, semmi mást. És persze az rendező veled néz farkasszemet a végén, hogy akkor hogy lesz ebből film. Nem értettem, mire megy ki a játék, miért volt értelme ezt leforgatni és megnézni.
Pluhár W. Attila filmjében vannak jó ötletek, de valahogyan olyan érzetet keltett, hogy a történet elveszett a saját maga tér- idő rendszerében. Egy fiú szerelmes egy kövér, ámde roppant csinos kocsmárosnőbe, akinek nemrég szabadult a férje a sittről. A narrátorunk és főhősünk hímzett ingben és papucsban játssza az esetlen szerelmes Don Juan-t, variációi jönnek egy témára, arra, hogy hogyan hal meg mint hősszerelmes. Neki Budapest a mulatós zenék, a lecsúszott emberek nem éppen erkölcsös milliőjét jelentik. Érezni lehetett, hogy kísérletezik a rendező egy érdekesebb filmnyelvi formával, és szereti Kusturica filmjeit is, de összességében mégsem vett le a lábamról a film.
Szimler Bálint az Itt vagyok rendezője, akinek a filmje egészen Cannes-ig jutott, és a magyar filmszakma annak idején a seggén ugrált örömében, hogy végre, na, ez igen. Hát, most nem fog. A vetítés után a hátam mögött ülő hölgy megszólalt: ENNYI?. Igen, én is pontosan azt éreztem, hogy a film mintha csak egy expozíció lenne, nem fut ki sehova, nem tart semerre. Egy általános iskolai földrajzórán vagyunk, a tanár kihívja Somát a táblához, hogy feleljen Afrika földrajzából, kiáll, látszik, hogy nem igazán van felkészülve, kicsit zavarban is van. A kissrác a felelés után leül, kap egy 3/4et, de csak jó indulattal, és vége van a filmnek. A nézőtéren néhányan nevetgéltek, sokan viszont csendben ültek- talán Soma nem tudta azokat a mélységeket és magasságokat megélni és átadni, és azért távoztunk üres kézzel. Felmerül, mint lehetséges út, hogy vajon miért nem tanult Soma, de nincs kifuttatva semmire- talán még dráma is lehet, ott a csíra, de hozni kell a térképet és vége van a filmnek. A film csak egy svenk, egy parlamenti látképről egy földrajz órára jutunk el. Ez egy filmnyelvi gesztus lenne arra, hogy a parlamentben felkészületlen gyerekek ülnek? Vagy a rendező saját maga felkészületlenségét igyekszik elrejteni a történetben? Ha így lenne, ilyenféle szándékkal íródott és jött volna létre a film, akkor is a dramaturgiai „elméretezés” következtében sajnos üres fülekre talál.
Négy filmet szerettem meg igazán, ők voltak azok, akik számomra újat adtak, sajátosat, jól működtek a saját maguk koordináta- rendszerén belül.
A szkeccsfilmet felvezető alkotás Ferenczik Áron filmje, akinek műve azt a kérdést járja körbe, hogy miért vannak olyan messze egymástól a székek a HÉV- megállóban. A film főszereplője egy rövid nadrágszárú, "budmil" táskát viselő gyógyegér, aki feljött a Hortobágyi pusztából, és ez a meglátás mélyen szöget üt a fejébe. A film különböző válaszokat ad a HÉV- megállók kérdésére: azért, hogy ne hallja meg a mellette ülő szép lány, ahogyan hozzászól, azért,hogy elég hely legyen az embereknek szotyizniuk ott, azért, hogy főhősünk ne érezze a büdös emberek szagát. Az abszurd kérdésfelvetés játékos formát és stílust talál magának, egy HÉV- megállóban játszódó kis magyar Amélie- történet válik belőle, de a Te meg én és minden ismerősünk bohókás világához is hasonlítható. Elragadó kis film, szórakoztató értelmezése Budapestnek, amelyről mi sem meggyőzőbb bizonyíték, hogy a nézőtér és a vászon viszonya ez a film alatt volt a legaktívabb; itt indult be legjobban a nevetés.
Kárpáti György Mór egy Montrealból hazaérkező építész egy napját mutatja be, aki az általa tervezett épület miatt látogat haza Magyarországra. A főhős egy 50-es éveiben járó férfi, aki egész nap bolyong, majd az éjszakai álmatlanság egy hosszú sétára sarkallja. Elmegy a parkba, ahol az őáltala épített ház állni fog. A rendező egy szép megoldással zárja a filmet, szomorú záróakkordja lesz ezáltal az alkotásnak. Igazán szép vizuális megoldást talál, amellyel Magyarország elmaradottságát, ügyetlen mivoltát exponálja, amin a főhős már régen túllépett. A főszereplő bolyongása egy toposz, és bevallom, ha nem így záródik a film, ezzel az ügyes megoldással, nem biztos, hogy szeretném.
Kapronczai Erika- Csuja László- Muhi András Pires filmje bizonyult a legjobb alkotásnak számomra. A történet röviden a következő: Anna egy éjszakai mulatóban van, felhívja a szerelmét, aki lepattintja őt. Anna odamegy, és látja, hogy épp egy másik lánnyal készül elmenni. Az angol lány hozzászól, hogy mi a baja, és elkezdi kérdezgetni Annát- a lényeg, hogy a végén együtt mennek a srác lakására, amit Anna szemmel láthatóan jól ismer, és a falon lógó festményt is valószínűleg ő ihlette. A színészvezetés és a karakterek hibátlanok, nagyszerű forgatókönyvírói- rendezői döntés, hogy az újonnan felcsípett lány nem beszél magyarul: az angol lány naív, egyszerű, „nem beszéli a nyelvüket” , fogalma sincs, szó szerint is, hogy mibe sétált bele. A filmben két párhuzamos történet van jelen egymás mellett, Anna és Józsi története, valamint a vad éjszaka angol nyelven folyó ádáz játéka. A két egymás mellett haladó történetszál nagyszerűen kérdez - felel a másikra, építi fel és adagolja a feszültséget: az angol lány nem érti a helyzetet, Anna sem, de egészen más okból kifolyólag. A főszereplőt játszó Édes Anna hibátlan, hajszálpontos alakítást nyújt, olyat, amely a néző megjegyez, mert nem tud mást tenni.
Reisz Gábor - aki Külalak című filmjével megnyerte már a Simó Sándor legjobb elsőfilmesnek járó díját, valamint a MÚOSZ legjobb kisfilmnek járó elismerését is bezsebelte-, nem okozott csalódást most sem. A történet szerint egy magának való fiú a szokásos reggeli margitszigeti kocogás során talál egy mobiltelefont, majd véletlenek és zárt ajtók láncolata után a sarkára áll, és egy - kényszerhelyzet folytán – nyitottá válik, cselekednie kell. A filmben vannak apróbb hibák, dramaturgiai „feslések”, például nem értem, miért kell, hogy melegedjenek együtt a szereplők, rövid ideig is tart, és nem hiszem, hogy a történet szempontjából fontos elem lenne. A film azért lesz jó, mert a végén megszületik valami: a kamaszsrác egy „magasabb szintre” lép úgy, hogy egy egyszerű, hétköznapi combinón elvégzett mozdulatsor tükrözni önállóságát, azt, hogy uralni tudja önmagát, és hogy aznap tett valamit, ami szárnyakat adott neki. Ezáltal a történet elemelkedik a realitástól, de úgy, hogy nem csöpög, hanem szépen, kissé visszafogottan záródik le.
Szóval a mezőny vegyes, hullámvasút a Nekem Budapest. De vannak benne olyan filmek, amelyekben megszületett valami, amiért az ember szeret moziba járni.
