Vannak azok a bizonyos túlérzékeny emberek. Ami biztosan világossá válik a Pesti Színház Vágy villamosa című előadásából, az az, hogy ez a világ bizony nem nekik kedvez. Elbuknak, mert elvesznek a részletekben. Kitaszítja őket a társadalom, mert érzékenységüket, részletekben elvesző mivoltukat nem értik. Azok, akik biztosan látják boldogulásuk útjait, elérhető az akár tisztességes, vagy tisztességtelen eszközökkel, könnyen eltaposhatják őket.

Tennessee Williams darabját január 25-én mutatták be a Pesti Színházban: a darab szemmel láthatóan meghozta a várt sikert, az állóhelyek is elfogytak az elsők között tartott február eleji előadáson.

A történetben éppen úgy haladunk előre, ahogy az emberi megismerés is zajlik, akkor látjuk biztosan, ki milyen is pontosan, amikor már késő. Persze sejtjük, érezzük, hogy ki mellé kell állnunk, hogy ki mellett kell letenni a voksunkat, de valami visszatart. Az átkozott társadalom, ami igazat ad a hazugoknak, és eltapossa a gyengéket, az érzékenyeket. Amikor az Eszenyi Enikő által alakított Blanche – aki a lehetetlenségbe fulladt élete elől a lengyel férjével élő testvéréhez, Stellához menekül – a „segélykiáltásokból” fakadó rekedtségtől szinte megszólalni sem bír, mi akkor üvöltenénk. Kezdetben azt se tudjuk, hogy kivel, ki mellett, és ki ellen. Csak azt tudjuk, hogy valami nagyon nincs rendben.

Hogy mitől igazán magával ragadó a darab? Tennesse Williams elég gyenge indok lenne itt. Azért ilyen jó a darab, mert Eszenyi annyira csodálatosan alakítja a mindig másba kapaszkodó, neurotikus nőt. Csakis az ő színészi képességei miatt válik valóságossá a történet. Mert annyira jól ábrázolja a belül megtört, kívül még mindig fiatalnak tűnni akaró nőt... és azt is jól ábrázolja, hogy egy ember nem lehet csupán ennyi. Egy valódi ember ennáél sokkal több oldalból áll: kell, hogy legyen humora, kiállása, tartása. Nem unalmas, sarakatokban gondolkodó szereplőt kapunk, hanem egy valódi embert. Színházi kellék helyett egy hús-vér nőt. Aki talán mellettünk is ott ül, vagy hazafelé velünk szemben zötykölődik a buszon. 

Lassan kirajzolódnak Blanche zavart elméjének, alkoholproblémájának okai, kivillannak a szívébe fúródott rozsdás szögek. Ami ha nem is menti fel, megértést csikar ki a közönségből. Eszenyi Enikő révén pedig annyira pontosan, szívet szorongatóan ismerjük meg ezt a típust, hogy szinte fáj. Szinte fáj, hogy elmegyünk a hasonlóak mellett, ahelyett, hogy megértenénk őket, hogy segítenénk őket. Ők ugyanis azok, akikre különösen figyelni kell, óvni kell azoktól a fájdalmaktól, amiket mások könnyen vagy könnyebben viselnek. Ők azok, akik nem tudják azt nyújtani, amit ők másoknak, bizony mástól várják a megoldást. Hogy ettől kisebb érdemük? Lehet! De nem kisebb azoknál, akik kihasználják őket! Mégis könnyen kitalálható, ki húzza a rövidebbet… Nem úgy tehetetlen Blache, ahogy Thomas Mann figurái. Ő ugyanis nem engedheti meg, hogy lassan csordolgáljon mellette az élet, időnként kiutat kényszerül keresni, nem csoda, hogy erőszak, megaláztatás áldozatává válik, amikor a félhomályban botorkálva néha-néha valaki kezét húzza a sötétbe. Ő is hibás, és rossz. De van rosszabb.