Fel akartunk állni közben, de még mennyire. Ám valami visszatartott. Naivak voltunk. Az Ábel ugyanis nemhogy három felvonást (egyébként kettőt írtak a tájékoztatón), de még tíz percet sem ér meg az Új Színházban. Be csak az merészkedjen, aki sokat puffogtatott igazságokat és igazságtalanságokat akar látni és hallani. Aki erre vágyik, meg arra, hogy mögötte határozatokról és rendeletekről sutyorogjanak, annak ajánlom.
Tamási Áron forog a sírjában, fejlődésregénye ugyanis görcsös, művészkedős bohócparádévá válik a színpadon. Miközben az első felvonásban az ifjú Ábelnek – férfivá válását bizonyítva – egyedül, messze a családtól kell vigyáznia a kijelölt területet, kissé túlnőnek történetén az animálszex poénok. Amikor már a harmadik utalás esik meg – nemcsak szóval, hanem tettel – a fiú és a kecske szexuális vonzódására, kezdjük magunkat kínosan érezni. Amikor a mellettem ülő bőszen annak tapsol, hogy immáron gondolatainkat az foglalja le leginkább, hogy most a Kecske vagy Ábel kívánja jobban a másikat, elsüllyedünk a székben. Kínosan rosszul szólnak emellett a dalok és a táncok – valami néptáncfélét kellene előadni itt, de hát nem jön össze. Az alsósoknak szóló „jobbra egyet, balra egyet” jut róla eszembe. Közben érezhető, hogy kihívásokkal kell szembenéznie védtelen Ábelünknek – meghal édesanyja, kirabolják a csúnya románok, akik kedvenc háziállatait is leölik – mégsem valóságos ez az egész kép… túl sokszor hangzik el: a magyar jobb, ha meghúzza magát a románok között. Értem én mindezt, hogy fájdalmas volt az az időszak, de valahogy az a hangsúly meg Ábel élete, nem függ össze. Olyan, mintha két különálló történet futna egymás mellett.
Amikor Ábel megelégelve a kiszolgáltatottságot Kolozsvárra megy szerencsét próbálni, tovább gyarapodik azok csoportja, akit gyűlölni kell: a zsidók kihasználják. Hogy az ő szintén tingli-tangli táncuk hogyan is kapcsolódik a történetbe, és egyes ismétlődő gesztusaik miért érnek a színpadon túl röhögőgörccsé, azt nem tudom. De tényleg! Persze a mellettem ülő most is úgy tapsol, hogy majdnem kiesek a székből. Aztán lesz ugye Ábelnek egy kis barátnője… na, hát tőle is csak egy jelentet lehet kiemelni: mikor Ábel lábát mossa, igencsak kibuggyan a melle…
Néha megcsap minket a valódi üzenet: Ábel hinni akar, mindenben mindig hinni akar, és valóban, csak így lehet csinálni: mindenkiben hinni. Naivan, ha sejtjük is, nem mindenki áll majd mellettünk. Ábelt mindenki kihasználja, legyen az román, magyar vagy amerikai… Mindenki! Mégis árad a darabból a kínos erőltetettség, ahogy Ábel hazatér a Hargitára, hogy apjával éljen, és elhangzik: „Azért élünk, hogy otthon legyünk valahol!” Ez az igazság nem színházi, sokkal inkább bestseller-ízű. Ahogy a darab is: kínosan egyértelmű.
