Aki nem rokona, ismerőse vagy kollégája a március 15-e alkalmából kitüntetetteknek, fel tudna sorolni néhányat az idei művészeti díjasok közül? Azaz 2013-ban kik lettek Jászai-, Munkácsy-, Erkel- vagy József Attila-díjasok? Az világos, hogy legalább egy átmenetileg Táncsics-díjast lassan mindenki tud mondani, de hogy egyébként közel száz művészt is elismertek, ez vajon elérte a nagyérdemű ingerküszöbét?
A Táncsics-díj körüli cirkusznak ez az egyik nagy vesztesége. Mert áldozatul esett számtalan olyan alkotó ember, akik egyébként megérdemelték volna, hogy a díjuk kapcsán – amiért nagy többségük tényleg évek óta dolgozott – egy kicsivel több fény essen rájuk. Először a sajtóban, aztán annak okán a közbeszédben. És így, az elismerés apropóján fontos és egyre értékesebb reklámot kaphatott volna a színházba járás, a köztéri szobrászat, a kortárs zene és irodalom illetve számtalan művészeti ág, annak képviselőivel és intézményeivel együtt. Mert ezek a díjak nemcsak azokról szólhatnának, aki kapják.
Ennek a lassan egy hete húzódó kutyakomédiának a másik áldozat, az állam által adományozott mindenféle elismerés. A Kossuth-díjtól a bármilyen kereszt legkisebb fokozatáig. Még akkor is, ha odaítélésüket eddig is mindig polémia kísérte. Amit leginkább azok generáltak, akik éppen nem részesültek elismerésben, és ezért azon az oldalon állónak kiáltották ki magukat, akikről el lehetett hitetni, hogy az aktuális kormánytól eltérően gondolkodnak. Ám a rendszerváltás óta azért volt valamiféle kultusza a különböző állami elismeréseknek. Így nemcsak az lehetett büszke, aki kapta, hanem tágabb vagy szűkebb környezete, munkahelye vagy akár a lakóhelye is. Mert eddig elhihettük – vagy valamiféle közmegegyezés volt erről –, hogy ezeket a díjakat többségében valódi teljesítmény alapján, átgondoltan, javaslatokat mérlegelve, felelősen ítélik oda.
És akarjuk vagy sem: ha elfogadjuk a bal- és jobboldali felosztást, akkor ki kell mondani, hogy ezzel az egész balhéval a jobboldali kormány éppen a jobboldali sajtóba rúgott egy méreteset. Tényleg senki mást nem sikerült találni Szaniszló Ferencen kívül? Ezen az oldalon valóban nincs olyan zsurnaliszta, aki cirkusz nélkül megérdemelte volna ezt az egyébként a rendszerváltáskor alapított díjat? Lehet ennyire nem olvasni újságot, internetet, nem hallgatni rádiót és nem nézni tévét? Semmibe vehető például annak a generációnak a tagjai, akik már 1990 után kezdték a pályájukat, és akiknek a közvetítő munkája nélkül az egész politizálás egy ismeretlen úri huncutsága lenne?
Mindezek fényében megérte az a kézfogás március 14-én az Erkel Színház színpadán?
