A Szerelem egyszerre felkavaró és hideg, betegesen őszinte és naturalistán igaz. Haneke legújabb munkája a kiszolgáltatottság, az egymásra utaltság és a szerelem filmje, amely méltán érdemelte ki a tavalyi Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálma-díját.
A Szerelem története egy francia értelmiségi idős házaspár kapcsolatát mutatja be, miután a zongoratanárnő feleség, Anne agyvérzést kap. Kamaradrámát látunk kibonatkozni egy párizsi bérlakásban, ahol a beteg feleség ápolását a férj vállalja el. A megváltozott hétköznapok új napirendet, ritmust, szokatlan helyzeteket teremtenek, ezáltal szembesíti mind önmagukkal, mind a másikkal főszereplőinket.
Haneke filmje nem linárisan épül fel, hiszen a nyitó jelenet már nem hagy kétséget a befejezést illetően: a lakásba tűzoltók törnek be, arcuk az orrfacsaró bűz miatt maszkban végződik. A nagy gonddal és barna szikszalaggal körberagasztott ajtót felfeszítik, és az ágyon, a már régóta halott Anne látványa fogadja őket. Az idős nő virágszirmok takarójában fekszik. A film tehát már az expozíció után sem árul zsákbamacskát: a nő elmúlása a halálhoz vezet majd, a film pedig azt a lelki labirnitust ábrázolja, amelybe Georges keveredik a nő, és önmaga passióján keresztül. A tény tudható már az elején, de a miként-re a történet folyamán kapunk csak választ.
Az alkotás a haldoklás, az elmúlás bemutatását tűzi ki célként, annak minden fizikai és emberi hozadékával együtt. Az idős nő lebénul a jobb felére, így csak külső segítségre számíthat a mindennapi rutin feladatok elvégzésében. A rendező az ágyba vizelést, a pelenkázást, a haldokló ember éjszakai reflex-szerű sikoltásait is vászonra viszi, amely nagyon megterhelő és fájdalmas lehet a moziban ülő, érzékenyebb közönség számára. Emanuelle Riva tökéletes színészi játéka miatt a szenvedés hiteles és megrázó folyamattá válik, azonban egy percig sem lesz öncélú – és ez az, ami miatt az értő közönség a lelki megrázkódtatást az interpretáció során megbocsájtja.
Haneke Szerelme Georges nézőpontjából artikulálódik: azt fogalmazza meg, hogy a szerelem az ember életének utolsó fázisában milyen emberfeletti dolgokra sarkallhat bennünket. A történet kimenetele tragikus, de a rendező szép megoldással ágyaz meg a férj cselekedetének. Georges leül Anna ágya szélére, és elmesél egy történetet a gyermekkoráról. Hosszan és átéléssel réved el az ártatlan régmúltba, majd a történet végeztével ráteszi a már önmagáról mit sem tudó nő fejére a párnát, és megfojtja. Haneke szépen ellenpontozza a szörnyű tettet, így az azt követő hangnemváltás még brutálisabb gesztussá avanzsálódik Rezzenéstelenül és kíméletlenül szorítja szerelme arcára a párnát, ahogyan később a folyosó homályában vergődő galambbal is ezt teszi, miközben azt suttogja, hogy megkíméllek a szenvedéstől. Ezáltal értelmezhetővé válik a férj feleségéért tett gesztusa is. A film egyik legnagyobb bravúrja azonban az, hogy a történet itt nem ér véget, Haneke egy magasabb, lelki síkon fejezi be művét. Georges fekszik az ágyán, és csörömpölést hall: Anne a konyhában mosogat. Felveszik a kabátjukat, és elindulnak szokásos napi sétájukra.
Haneke stílusa ebben a filmjében is pontos, kimért, és sokszor türelmesen várakozó. Az alkotó most is a kívülálló voyeur szerepét ölti magára, filmnyelve semmivel sem érdekesebb és átgondoltabb, mint a Benny videójában vagy a Rejtélyben. A film elején egy színház előadás kezdete alatt percekig csupán a közönséget látjuk nagytotálban – keressük, vajon kit nézzünk, hol lehetnek a szereplőink, illetve elgondolkodunk azon az önreflexív gesztuson, ami ezen beállítást életre hívhatta. Hiszen mi is úgy mozgolódunk ettől a beállítástól, ahogyan a filmben ülő zöld sálas hölgy teszi. És a film végeztével ez a kényelmetlen érzet nem távozik, hanem átköltözik a lelkünkbe.
