A nemzetis Hamletről már sokan sokfélét írtak, ki színházkritikai, ki más indíttatásból, és mielőtt alább elkezdődne egy csupán színházi szempontokat érvényesítő laikus nézői vélemény, azért valamit még meg kell jegyeznem. A nemzetis előadások karakteressége nem kérdés, ezért az sem furcsa, hogy megosztóak a színházba járók körében (és most tényleg azokra gondoljuk, akik meg is nézik a darabokat, és úgy fűznek hozzá véleményt). A Hamletet Alföldi Róbert rendezte, akinek a nemzetis munkáit személy szerint kedvelem, miközben megértem azokat is, akik kevésbé azonosulnak stílusával (még mindig azokról beszélek, akik valóban járnak is színházba, nemcsak mellé hőbörögni.) Egy dologban azonban talán egyetért az említett rendezőt szerető és nem szerető közönség, hogy a koncepció mindig teljes, kész, egybeforrt, önmagában helytálló. Ha tudunk azonosulni vele, ha nem. Így van ez a Hamlet esetében is.
A darabot már attól erőteljes izgalom és várakozás lengi körbe, hogy belépéskor a színpadon pillantjuk meg a nézőteret. A néző először talán nem érti, miért ott ül fenn a sötétben, a függöny másik oldalán, abban a megfoghatatlan és végtelennek tűnő térben, amelyben eddig az előadásokat látta. Aztán szépen lassan rájön: tükör ez. Önmagát nézi, magával szembesül, amikor a nézőtéren játszó, és az emberi színjátékról a sorok közé olykor kegyetlenül kiszólogató színészeket követi. A darab első perce egyértelművé teszi, a történet hogyan, mitől helyeződik a mába, az értelmezési keret megvan, így a kérdést hogy „ki kicsoda lehetne ma”- a néző örömére - már nem is erőltetik a továbbiakban. Nem ez a lényeg. A lényeg, hogy milyen ez a ma, és hogyan lehet élni, túlélni benne. Míg a többség a gátlástalanságot, a hazugságot és a csalást választja, Hamlet más, fájdalmasan hangzó utat talál: az iróniát. Ophelia az egyetlen, aki kitart az ártatlanság és őszinteség mellett, bár erőszakkal ezt is elveszik tőle. Abba pedig, hogy még ezután is, - ha elméjében nem, de emberi mivoltában mindenképp - tiszta marad, egyszerűen belepusztul.
Az első felvonás annyira erős, és kerek, hogy a végét jelző lámpafény után a székeken ülők között végigfut a kérdés: lehet, hogy itt a vége? Ez a lezáratlanság, és millió nyitva maradt kérdés, valamint a vele járó szorongás ugyanis ijesztően illik a történetbe, amely persze folytatódik. A második rész szintén hatásos, de közben fárasztó. Egyfolytában gondolkodni kell, olyan erős, velőt rázó mondatok hangzanak el szinte percenként, hogy csak pislogunk. Jó lenne néha megállítani a képet, megrágni kicsit, és úgy figyelni tovább.
A Hamletet nézve nem fűzünk hozzá reményt, hogy a „Lenni vagy nem lenni” – hangzatú kérdést lehetséges közhely nélkül feltenni. Az iróniában és öniróniában tobzódó Hamletnek sikerül. A nézőnek megint ott egy pofon.
Shakespeare darabját látjuk, ugyanazt halljuk, amit újra és újra, amikor elolvastuk: de fogalmunk sincs, hogy mi lesz a vége. Bár a humor hihetetlen erős oldala az előadásnak, magunknak is bevalljuk: kínunkban nevetünk. Miközben nyugtatjuk magunkat: majd jön Fortinbras, mint az igazságos Mátyás, és helyükre kerülnek a dolgok, úgyhogy mi is nyugodtan alhatunk otthon.
Amikor azonban a bűzlő dániai udvar végleg felőrli magát és másokat: Hamlet, Claudius, Laertes, Gertrud mind hallott; megérkezik Fortibras, és igazságot tesz. A saját igazságát a valódi helyére. Kiirtva a hírvivés írmagját is mindannyiunkban. És amikor azt hisszük, annál nagyobb sokk nem létezik, hogy a saját porrá lövésünket végignézzük, még felgyullad a lámpa, és a némán ott ülő színészeket látva szembenézhetünk magunkkal, hogy miképpen jutottunk el idáig.
