Az üres adathordozók jogdíját érintő törvénymódosításról megjelent cikkek és blogok egyértelműen azt tükrözik, hogy a zenészek, a zeneszerzők és az előadók többsége egyáltalán nem érti, miről van szó. Ám ez nem zavarja őket, hogy sommás véleményt mondjanak, sírjanak és háborogjanak. Ezzel egy olyan rendszert védve, ami a legkevésbé nekik jó.
Nem tudom pontosan, hogy az Artisjus évente pontosan mennyi jogdíjat szed be, de úgy tippelem, hogy körülbelül 15-16 milliárd forintnyit. Azt azonban olvastam, hogy ebből nagyjából 2 milliárd forintot önmaga fenntartására fordít. Nem vitatnám, hogy ennyibe kerül a jogdíjak beszedése. Többek között az a komoly munka, amikor az üres adathordozók bolti forgalma után, adó módjára beszedett mintegy 3,6 milliárd forint egy részét hagyja a bankszámlájára utalni.
Induljunk ki inkább abból, hogy az eladott lemezek, a médiumokban történő sugárzás, illetve a falunapokon és kocsmákban történő zenelejátszás után, valamint az üres adathordozók – írható CD, DVD, külső merevlemez, pendrive, memóriakártya – révén mintegy 14 milliárd forintot oszthat vissza az Artisjus a zeneszerzőknek és előadóknak. Ami tiszteletre méltó cselekedet, hiszen ahogy a boltban vett tej árában végső soron benne van a tehenész munkadíja, úgy az élethez hasonlóan nélkülözhetetlen művészi termékek előadóit is meg kell valamilyen módon fizetni. És mivel az eladott tej könnyebben számon tartható, mint a lejátszott zene, hát el kell fogadnunk, hogy a beszedés részben bevallás alapján történik, a visszaosztás meg valami - számomra - homályos metódus szerint. Aminek következtében úgy tűnik, hogy a népszerűbb magyar zenészek havi milliós jogdíjbevételre, a kevésbé menők meg semmire vagy párezer forintra számíthatnak.
Azt azonban nehezen tudom elfogadni, hogy azután a memóriakártya után, amit a fényképezőmben használok, és kizárólag a saját fotóim kerülnek, miért kell például az általam egyébként tisztelt Demjén Ferenc jogdíjához is hozzájárulnom. Avagy a saját fotóimat, írásaimat és feljegyzéseimet őrző külső adathordozó árából miért kell támogatnom Fluor Tomi megélhetéséhez, akinek a zenei munkásságáért soha nem adnék pénzt? De jó, fogadjuk el, hogy a törvényalkotók annak idején azt feltételezték, hogy ezekre az üres adathordozókra csak jogdíjköteles anyagokat töltök. Mintha a szatyor megvásárlásakor azt feltételeznék, hogy azt lopáshoz fogom használni. Mivel vannak, akik így tesznek, törvénytisztelő polgárként elfogadom, hogy előfordul az ilyesmi, így a jogdíjak beszedésének jogosságát sem vitatnám.
Tehát hajlandó vagyok elfogadni, hogy az Artisjus 14 milliárd szétosztható forintjának egy része az üres adathordozók után keletkezik. De mennyi is? A tavalyi 3,6 milliárdból nagyjából 600 millió a beszedés nehéz munkájára ment el. A maradék 3 milliárdon meg további három szervezet – például az írókat képviselő – osztozkodik, így az Artisjus 14 milliárdjához maximum 1,5 milliárdot tesz hozzá ez a bevételi forrás. Aminek most a negyedét szeretnék másra fordítani. Azaz, ha jók a számításaim, akkor a zeneszerzők és zenei előadók zsebéből évente olyan 3-400 milliót húzhatnak most ki. Nagyjából 20%-át annak, amibe az Artisjus működése kerül. Nagyjából a jogosultaknak évente visszaosztható keret 3%-át. Vagyis, ha az Artisjus a jövőben minden általa képviselt művésznek arányosan kevesebbet utal, akkor az 3%-kal lesz kevesebb, mint korábban. (Hacsak nem a művészek fellázadnak végre a kicsit drága jogdíjbeszedési költségek miatt.)
Ezt az összeget azonban nem kellene a zenészek jövedelmének negyedeként beállítani! Nem kellene azt a látszatot kelteni, hogy az üres adathordozók után szedett jogdíj ugyanolyan jogosan jár, mint a ténylegesen eladott lemezek után! Főleg, hogy a hírek szerint a most új helyre kerülő – ismétlem – üres adathordozók után szedett jogdíjak negyede a hazai könnyűzenei szakma megújulását, új produkciók születését, és a kereskedelmi rádiók, falunapok és ingyenes letöltések Bermuda-háromszögéből való kitörést is szolgálhatná. Persze, csak ha a zenészek hagyják. De nem magukat megvezetni.
