Vannak azok a bizonyos túlérzékeny emberek. Ami biztosan világossá válik a Pesti Színház Vágy villamosa című előadásából, az az, hogy ez a világ bizony nem nekik kedvez. Elbuknak, mert elvesznek a részletekben. Kitaszítja őket a társadalom, mert érzékenységüket, részletekben elvesző mivoltukat nem értik. Azok, akik biztosan látják boldogulásuk útjait, elérhető az akár tisztességes, vagy tisztességtelen eszközökkel, könnyen eltaposhatják őket.

Tennessee Williams darabját január 25-én mutatták be a Pesti Színházban: a darab szemmel láthatóan meghozta a várt sikert, az állóhelyek is elfogytak az elsők között tartott február eleji előadáson.

A történetben éppen úgy haladunk előre, ahogy az emberi megismerés is zajlik, akkor látjuk biztosan, ki milyen is pontosan, amikor már késő. Persze sejtjük, érezzük, hogy ki mellé kell állnunk, hogy ki mellett kell letenni a voksunkat, de valami visszatart. Az átkozott társadalom, ami igazat ad a hazugoknak, és eltapossa a gyengéket, az érzékenyeket. Amikor az Eszenyi Enikő által alakított Blanche – aki a lehetetlenségbe fulladt élete elől a lengyel férjével élő testvéréhez, Stellához menekül – a „segélykiáltásokból” fakadó rekedtségtől szinte megszólalni sem bír, mi akkor üvöltenénk. Kezdetben azt se tudjuk, hogy kivel, ki mellett, és ki ellen. Csak azt tudjuk, hogy valami nagyon nincs rendben.

Hogy mitől igazán magával ragadó a darab? Tennesse Williams elég gyenge indok lenne itt. Azért ilyen jó a darab, mert Eszenyi annyira csodálatosan alakítja a mindig másba kapaszkodó, neurotikus nőt. Csakis az ő színészi képességei miatt válik valóságossá a történet. Mert annyira jól ábrázolja a belül megtört, kívül még mindig fiatalnak tűnni akaró nőt... és azt is jól ábrázolja, hogy egy ember nem lehet csupán ennyi. Egy valódi ember ennáél sokkal több oldalból áll: kell, hogy legyen humora, kiállása, tartása. Nem unalmas, sarakatokban gondolkodó szereplőt kapunk, hanem egy valódi embert. Színházi kellék helyett egy hús-vér nőt. Aki talán mellettünk is ott ül, vagy hazafelé velünk szemben zötykölődik a buszon. 

Lassan kirajzolódnak Blanche zavart elméjének, alkoholproblémájának okai, kivillannak a szívébe fúródott rozsdás szögek. Ami ha nem is menti fel, megértést csikar ki a közönségből. Eszenyi Enikő révén pedig annyira pontosan, szívet szorongatóan ismerjük meg ezt a típust, hogy szinte fáj. Szinte fáj, hogy elmegyünk a hasonlóak mellett, ahelyett, hogy megértenénk őket, hogy segítenénk őket. Ők ugyanis azok, akikre különösen figyelni kell, óvni kell azoktól a fájdalmaktól, amiket mások könnyen vagy könnyebben viselnek. Ők azok, akik nem tudják azt nyújtani, amit ők másoknak, bizony mástól várják a megoldást. Hogy ettől kisebb érdemük? Lehet! De nem kisebb azoknál, akik kihasználják őket! Mégis könnyen kitalálható, ki húzza a rövidebbet… Nem úgy tehetetlen Blache, ahogy Thomas Mann figurái. Ő ugyanis nem engedheti meg, hogy lassan csordolgáljon mellette az élet, időnként kiutat kényszerül keresni, nem csoda, hogy erőszak, megaláztatás áldozatává válik, amikor a félhomályban botorkálva néha-néha valaki kezét húzza a sötétbe. Ő is hibás, és rossz. De van rosszabb.

Ha azt mondanánk, félévenként egy is sok belőle, csak az állítás fele lenne igaz: ugyanis most már minden hatodik hónapban kettőt kapunk. Két csatornán nézhetjük párhuzamosan a zenés tehetségkutatókat, ahol három havonkénti váltásban kikiáltják az év hangját, férfi-női előadóját, és megannyi értelmetlenül kreált posztot, amelyeket senki nem vesz komolyan.

A tehetségkutatókat mindenki szidja, senki nem érti, miért jön újabb és újabb, mégis sokakat szögez a képernyő elé.  Aki nézi, az persze előbb-utóbb véleményt formál, utálkozik és megszeret, és ha már ott ül, akkor egye fene, szavaz is. Mégis úgy érzem, egyre kevesebben hiszik el, hogy bármiféle karrier vár az aktuális sztárokra. A kiábrándult tömegek persze így is követik a műsort, hiszen a tévében nincs más, zenét hallgatni meg jó: így ez marad.

Nem véletlen azonban, hogy újabb és újabb formátumok kerülnek műsorra. Muszáj ugyanis valamivel az egyre unalmasabbá váló, megszokott, elejétől végéig ismert forgatókönyvet kicsit megfűszerezni, ellenkező esetben csak fogy, és fogy a nézettség.

Az új külső, szerkezet, zsűri, műsorvezető az első adásra leültet: akkor pedig már meg is érint egy szegény sorsú, gyönyörű arcú, vagy egzotikus tájról érkező versenyző, és huss! A következő hat hónapodban minden péntek esti programot lemondasz, vagy minimum olyan kocsmába szervezed, ahol van tévé, és nem ciki énekeseket nézni…

Mégis a tehetségkutatók legmulatságosabb következménye, ahogy a nézővel kiismertették saját pszichológiája működését, ami ellen így is képtelen bármit tenni. Évek óta tömegek ismételgetik a kérdést felháborodva a tévé előtt, a rajongói oldalakon: „miért kell mindig a legelesettebbnek nyerni, a legtehetségesebb helyett?”, és miközben szidják a tábort, ahova tartoznak – a „szavazókat” – újra és újra beválik a jóslat.

De még mindig jobban járnak, ha tehetséges emberek miatt idegeskednek, és költik rájuk a keresetük felét, mint amikor a Villákban és Házakban tespedő, még a celeb titulust is indokolatlanul birtokló kedvenceket nézeti velük a jó öreg kereskedelmi uradalom.

A nemzetis Hamletről már sokan sokfélét írtak, ki színházkritikai, ki más indíttatásból, és mielőtt alább elkezdődne egy csupán színházi szempontokat érvényesítő laikus nézői vélemény, azért valamit még meg kell jegyeznem. A nemzetis előadások karakteressége nem kérdés, ezért az sem furcsa, hogy megosztóak a színházba járók körében (és most tényleg azokra gondoljuk, akik meg is nézik a darabokat, és úgy fűznek hozzá véleményt). A Hamletet Alföldi Róbert rendezte, akinek a nemzetis munkáit személy szerint kedvelem, miközben megértem azokat is, akik kevésbé azonosulnak stílusával (még mindig azokról beszélek, akik valóban járnak is színházba, nemcsak mellé hőbörögni.) Egy dologban azonban talán egyetért az említett rendezőt szerető és nem szerető közönség, hogy a koncepció mindig teljes, kész, egybeforrt, önmagában helytálló. Ha tudunk azonosulni vele, ha nem. Így van ez a Hamlet esetében is.

A darabot már attól erőteljes izgalom és várakozás lengi körbe, hogy belépéskor a színpadon pillantjuk meg a nézőteret. A néző először talán nem érti, miért ott ül fenn a sötétben, a függöny másik oldalán, abban a megfoghatatlan és végtelennek tűnő térben, amelyben eddig az előadásokat látta. Aztán szépen lassan rájön: tükör ez. Önmagát nézi, magával szembesül, amikor a nézőtéren játszó, és az emberi színjátékról a sorok közé olykor kegyetlenül kiszólogató színészeket követi. A darab első perce egyértelművé teszi, a történet hogyan, mitől helyeződik a mába, az értelmezési keret megvan, így a kérdést hogy „ki kicsoda lehetne ma”- a néző örömére - már nem is erőltetik a továbbiakban. Nem ez a lényeg. A lényeg, hogy milyen ez a ma, és hogyan lehet élni, túlélni benne. Míg a többség a gátlástalanságot, a hazugságot és a csalást választja, Hamlet más, fájdalmasan hangzó utat talál: az iróniát. Ophelia az egyetlen, aki kitart az ártatlanság és őszinteség mellett, bár erőszakkal ezt is elveszik tőle. Abba pedig, hogy még ezután is, - ha elméjében nem, de emberi mivoltában mindenképp - tiszta marad, egyszerűen belepusztul.

Az első felvonás annyira erős, és kerek, hogy a végét jelző lámpafény után a székeken ülők között végigfut a kérdés: lehet, hogy itt a vége? Ez a lezáratlanság, és millió nyitva maradt kérdés, valamint a vele járó szorongás ugyanis ijesztően illik a történetbe, amely persze folytatódik. A második rész szintén hatásos, de közben fárasztó. Egyfolytában gondolkodni kell, olyan erős, velőt rázó mondatok hangzanak el szinte percenként, hogy csak pislogunk. Jó lenne néha megállítani a képet, megrágni kicsit, és úgy figyelni tovább.

A Hamletet nézve nem fűzünk hozzá reményt, hogy a „Lenni vagy nem lenni” – hangzatú kérdést lehetséges közhely nélkül feltenni. Az iróniában és öniróniában tobzódó Hamletnek sikerül. A nézőnek megint ott egy pofon.

Shakespeare darabját látjuk, ugyanazt halljuk, amit újra és újra, amikor elolvastuk: de fogalmunk sincs, hogy mi lesz a vége. Bár a humor hihetetlen erős oldala az előadásnak, magunknak is bevalljuk: kínunkban nevetünk. Miközben nyugtatjuk magunkat: majd jön Fortinbras, mint az igazságos Mátyás, és helyükre kerülnek a dolgok, úgyhogy mi is nyugodtan alhatunk otthon.

Amikor azonban a bűzlő dániai udvar végleg felőrli magát és másokat: Hamlet, Claudius, Laertes, Gertrud mind hallott; megérkezik Fortibras, és igazságot tesz. A saját igazságát a valódi helyére. Kiirtva a hírvivés írmagját is mindannyiunkban. És amikor azt hisszük, annál nagyobb sokk nem létezik, hogy a saját porrá lövésünket végignézzük, még felgyullad a lámpa, és a némán ott ülő színészeket látva szembenézhetünk magunkkal, hogy miképpen jutottunk el idáig.

Lehet örökérvényű egy szerelem, ellent tudunk mondani a csábításnak, amikor egy harmadik személyben az kristályosodik ki a legvonzóbb formában, ami párunkból, és az egész kapcsolatunkból hiányzik? Ezt a kérdést feszegeti a Volt egy tánc. Vagyis körülbelül a háromnegyede, mert aztán megkapjuk a választ. CSAK AZOKNAK, AKIK LÁTTÁK A FILMET!             

Mosolygó főszereplők néznek le a filmplakátról, így a mozi bús-melankólikus végéről csak az árulkodik, hogy azt nem a Corvinban, hanem a Művészben néztem meg. Amikor friss szerelemre gyulladt főszereplőink egy repülőúton először elegyednek beszélgetésbe, még hiszünk abban, hogy a főszereplő nőt alakító Michelle Williams boldog lehet. Hogy kivel, az percről percre változik, a film nagyon pontosan érzékelteti a házassága mellett és ellen felhozott pro és kontra érveket. Pontosan látjuk, hogy mi hiányzik: az erotika, a felnőtt kapcsolat, férjével ugyanis gyerekes játszadozásnak tűnik az élet. Világossá válik, hogy házasságában rajongásig szeretik őt, az újdonságot, az átbeszélt vacsorákat, éjszakákat azonban soha nem kaphatja vissza.

A történések színpada valójában Michelle Williams arca: zaklatottsága, mosolya, könnyei árulkodnak a döntéskényszer nyomasztó valóságáról. Próbál tiltakozni érzelmei ellen, és egy jó ideig el is hisszük: ellent tud állni a fellángolásnak, és ha nehezen, és talán éveken át tartó vívódás során, de visszatalál a férjéhez. Hogy aztán mégis a válás mellett dönt… azt értjük. Hamar kiderül azonban, szavak nélkül, csupán képekből, hogy a boldogságot itt sem találja meg. Talán sokan azt olvassák ki: az új is egyszer régi lesz… Michelle Williams karaktere ennél sokkal többről szól. Próbálja másban megtalálni a boldogságot, amíg azonban magát nem szereti, mással sem élhet harmóniában. De ahogy révedő tekintetét nézzük, nehezen hisszük, hogy ebben a világban boldogságot talál: nem a házasságával volt gond, hanem azzal, amit elvárt tőle. Aztán, hogy élhetünk-e valakivel egy életen át harmóniában, az már egy másik kérdés.

Fel akartunk állni közben, de még mennyire. Ám valami visszatartott. Naivak voltunk. Az Ábel ugyanis nemhogy három felvonást (egyébként kettőt írtak a tájékoztatón), de még tíz percet sem ér meg az Új Színházban. Be csak az merészkedjen, aki sokat puffogtatott igazságokat és igazságtalanságokat akar látni és hallani. Aki erre vágyik, meg arra, hogy mögötte határozatokról és rendeletekről sutyorogjanak, annak ajánlom.

Tamási Áron forog a sírjában, fejlődésregénye ugyanis görcsös, művészkedős bohócparádévá válik a színpadon. Miközben az első felvonásban az ifjú Ábelnek – férfivá válását bizonyítva – egyedül, messze a családtól kell vigyáznia a kijelölt területet, kissé túlnőnek történetén az animálszex poénok. Amikor már a harmadik utalás esik meg – nemcsak szóval, hanem tettel – a fiú és a kecske szexuális vonzódására, kezdjük magunkat kínosan érezni. Amikor a mellettem ülő bőszen annak tapsol, hogy immáron gondolatainkat az foglalja le leginkább, hogy most a Kecske vagy Ábel kívánja jobban a másikat, elsüllyedünk a székben. Kínosan rosszul szólnak emellett a dalok és a táncok – valami néptáncfélét kellene előadni itt, de hát nem jön össze. Az alsósoknak szóló „jobbra egyet, balra egyet” jut róla eszembe. Közben érezhető, hogy kihívásokkal kell szembenéznie védtelen Ábelünknek – meghal édesanyja, kirabolják a csúnya románok, akik kedvenc háziállatait is leölik – mégsem valóságos ez az egész kép… túl sokszor hangzik el: a magyar jobb, ha meghúzza magát a románok között. Értem én mindezt, hogy fájdalmas volt az az időszak, de valahogy az a hangsúly meg Ábel élete, nem függ össze. Olyan, mintha két különálló történet futna egymás mellett.

Amikor Ábel megelégelve a kiszolgáltatottságot Kolozsvárra megy szerencsét próbálni, tovább gyarapodik azok csoportja, akit gyűlölni kell: a zsidók kihasználják. Hogy az ő szintén tingli-tangli táncuk hogyan is kapcsolódik a történetbe, és egyes ismétlődő gesztusaik miért érnek a színpadon túl röhögőgörccsé, azt nem tudom. De tényleg! Persze a mellettem ülő most is úgy tapsol, hogy majdnem kiesek a székből. Aztán lesz ugye Ábelnek egy kis barátnője… na, hát tőle is csak egy jelentet lehet kiemelni: mikor Ábel lábát mossa, igencsak kibuggyan a melle…

Néha megcsap minket a valódi üzenet: Ábel hinni akar, mindenben mindig hinni akar, és valóban, csak így lehet csinálni: mindenkiben hinni. Naivan, ha sejtjük is, nem mindenki áll majd mellettünk. Ábelt mindenki kihasználja, legyen az román, magyar vagy amerikai… Mindenki! Mégis árad a darabból a kínos erőltetettség, ahogy Ábel hazatér a Hargitára, hogy apjával éljen, és elhangzik: „Azért élünk, hogy otthon legyünk valahol!” Ez az igazság nem színházi, sokkal inkább bestseller-ízű. Ahogy a darab is: kínosan egyértelmű.

Mikor fölkél a nap,
a sosem haragvók hajától eltéritődik a harmat,
ne bántson téged az én haragom soha, kedves.

Sokszor gondolok nagy futós terekre, ahol lehet el kell majd esnem,
az árbocfaragók árbocokkal jönnek oda tömött sorokban,
és győzvén ott, égnek hajitja hatmillió vasas az ő csengő szívű kalapácsát.
Szerszámok égi viharába
csókjaidat hadd viszem én is el oda kedves.

Észre sem veszed hogy kihúzom magam, mikor a jövőről szólok,
ha akarod, hát csak ama városdaloló győzelem után térek meg hozzád,
vagy majd a pékek összekötik kenyérvető, jó lapátjaikat,
végigfektetnek rajta engem és lehajtott lisztes fővel
elhoznak lassan az ágyadig.

Érted haragszom én, nem ellened,
nosza szoritsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban,
erősitsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.

József Attila, 1926. június